Egy réz lemezt vesz elõ. Hozott zsinórjait. Egy kis sárga dobozból gépzsírt ken ujjaira. Ezzel keni be a lemezt. Elõvesz egy szöget. A réz lemez alsó sarkába karcolja a monogramját. Most megragadja a zsinórt. Megsodorja. A kanócot belemártja a zsírba. Végig húzza a lapon: barázdát szánt belé. Hosszú, vízszintes barázdákat, a bal szélétõl a jobbig, majd a jobbtól a balig. Mintha festene. Közben dúdol. Ismert nóta. Végig ér a barázdákkal. Egy valamikor lilább dobozhoz lép, melybõl újabb szögeket vesz elõ. Nem nagyokat. A képeit szögelte fel a falra vele. A Családikat, és azt az olcsó másolt festményt, amit a nagynénjétõl kapott. A Szögeket egyenletesen belemártja a zsírba. Tövig, a szög feje lóg csak ki épp. Kiveszi, majd a réz lemezre helyezi õket. Egymástól szemmértékre tíz-tíz centire. Leveszi a kesztyûét. Mindig abban dolgozik. Félti a kezét. Zongorázik. Leteszi az asztalra, ahonnan felveszi fényképezõgépét. Canon. Ritka, és kihagyhatatlan áru hitelakció keretében vásárolta az Interneten, ezelõtt egy éve. Az alkotásra céloz. Lõ. A Vaku villan. Nem szeret vakuval fotózni. Bosszankodik: elcseszte. Megint exponál. Kattint, a vaku villan. A Kutya felvonít. Family Frost. Rájön, hogy éhes. Még egyet fotóz. A Gépet a kesztyû mellé rakja. A Munka asztalhoz megy. A Zsíros Rézlapot a szögekkel az ablak mellé rakja. A Szögeket vissza a polcra. A Zsírt a fiókba. A Zsinórokat kidobja. A Fürdõszobában szappannal mos kezet. Fehérrel. A kis konyhájába megy. A Hûtõbe néz. Több étele van, mint általában csütörtökön lenni szokott. Nem nagy étkû. Naponta beérti két-három étkezéssel. Reggelire egy kiflit eszik, ebédre Általában fagyasztott termékeket fogyaszt, esetleg fõz egy levest. Bekapcsolja a TV-t. Unalmas délidei mûsor megy. Kikapcsolja, ma inkább zenét hallgat a konyhai munkához, és étkezéshez. Ákos. Lábast kerít. Vizet önt bele. Elõkeresi a megkezdett fél kiló tésztát a spájzból. Eszébe jut a kutya. Ki megy a garázsba, egy tál kutyakajával tér vissza, amit kedvencének ad. Kedves szavakkal látja el, megcirógatja. Jó étvágyat kíván neki. Visszatér a forrásban lévõ vízhez. Még nem jó. Egy személyre terít. A Nagyanyja Jó Késeihez ma nem nyúl. Míg a tészta fõ Szószt melegít, mellé önt egy kis löncshúst. 10 perc múlva kész az étel. Lassan eszik. A Zene ritmusára rág. Minden ízhez egy hangot kapcsol. Csukott szemmel étkezik. Sörrel öblíti le a finom ebédet. Leszedi az asztalt. Inkább délután, vagy estefelé mosogat majd el. A Hi-fi toronyhoz megy. Kikapcsolja. A Hálószobába megy. Kihozza a könyvet, amit olvas. Délután háromkor eszébe jut a réz lemez. Kimegy a sufniba. Megragadja a lemezt átviszi az üres házon. A kiskapu tövében álló nagy kukába dobja, Ma sem alkotott semmit.

Az igazgató büszke mosollyal nézett be a pub ablakán, ahol biliárdozó diákjait látta éppen önfeledten nevetni egyik társuk agyament viccén. Mosolygott, mert látta, hogy õk a kultúrált szórakozást választották. Hiába volt ott mindenki szájában a cigaretta, kezükben a sör, az igazgatót az ital, és a dohány látványa inkább nosztalgikus mámorba ringatta. Emlékezett diákságára, amikor õ állt ezeknek a fiataloknak a helyén, és saját értelmiségi pályáját tervezgette. De jó is volt fiatalként a szájához emelni a tiltott gyümölcsöt, a fiatalság bolond lélegzetét, a cigarettát. Bár a kötelesség azt diktálta, hogy szóljon érte, de úgy döntött, ma félreteszi a demagógiát, és csak gyönyörködik a szabályos gesztusokban: a megtervezett vágyak diktálta, az agy által vezényelt gondolat láncot. És milyen precízen hajtotta végre mindezt a jövõ mérnöke, színésze, tanára. Büszke volt munkájára: ezek az õ bábúi, és remekül megrendezte az élet bábszínházát. Tudta, hogy a füst szürkesége az õ tüdejének munkája is. Együtt inhalált, pöfögött, és böfögött a társasággal. Minden izmán, izületén, csontján, sejtjén végig futott a fiatalsága felügyelt boldogsága. Most érezte ahogy egy elképzelt ablakon az õ pályáját, az õ munkáságát, egykori nagyra becsült igazgatója figyeli, és büszke, végtelenül büszke, hogy lám az õ diákja lett valaki, vitte valamire. Az igazgató már tudta mire volt szüksége: kellet hogy valaki figyelje õt, ez hiányzott neki. És Most: Bizonyított. Bizonyított, hogy a bent biliárdozó diákok a szórakozásukkal is neki, és munkásságának bizonyítanak. Bizonyítják, hogy sikerült belõlük kiíratni a lázadás, és az ellenállás bárminemû megnyilvánulását. Ezzel szerinte, és immár szerintük is el lehet érni valamit az életben. Még ha az iskolában azt is tanítják az irodalomtételek, hogy csak egy egyéniség képes alkotni. Persze tudta hogy ennek a nevelésnek egyetlen célja van: a kollektív felelõsség lerázás. Ugyanis olyankor mindig hozzáteszik: „ezt nem neked kell megtenned, erre ott vannak a mûvészek”. „Erre ott vannak a mûvészek” ettõl a gondolattól, lelke mélységesen megnyugodott. Nem féltette semmitõl már a gyerekeket.

(a javításokat köszönöm Romtotem barátonak!)

A cipõk fényesen csillogtak mindenki lábán. Mindegyiken gyönyörûszép, szabályos masni csillogott. És nem csap a cipõket tartotta öszne ez az esztétikus kötési forma, ez a dísz, a masni. Hanem az emberek látásmódja is szorosabbra húzódott tõle. Sok anya szájából lehetett hallani az intést: "Csak egy jó masniú emberhez menyj feleségül, kedves lányom, a masni maga az ember!"
Törvény nem volt rá, de tudta, aki kikötve hagyja a masniát, az gyanús, sõt társadalom ellenes vétekes volt. Akinek nem volt masnia (már ha volt persze ilyen) fogyatékosnak, õrültnek, sajnálat, és köz megvetés tárgyának kezelték; tehát ellenség. A társadalmi pozíciót is ez mutatta:"Õ igazgató, Õ már kötheti duplán is!"
Találkoztam egyszer egy emberrel a bíróságon, akit kicsaptak az egyetemrõl, kirúgták munkahelyérõl, és most egy gyerek gyirkossági ügyben álították elõ. A szomszédjában megöltek egy gyereket, õt aznap többen is látták masni nélkül

A kecske különben egy szinpatikus állat. Régebben is sokmindenben egyezett a véleményünk, egyforma a kultúrális igényünk, zenei izlésünk, Sõtt egyikünk sem bírta a cigit. Jól el lehet vele lenni. Emlékszem régebben milyen büszke volt a szakállára, azt mondta: ez külömbözteti meg õt a többiektõl, ettõl egyedi, és ez olyan intellektuális a kecske szakáll... szerintem is jól állt neki! Ám elkerültük egymást egy fél évig kábé. Amikor újra láttam õt, még mindíg szinpatikus volt, de nem is tünt fel, cigivel a szájával, a sok háziegér, nyúl, Disznó, és tehén között. Jót beszélgettünk a mûvészetrõl, ahogy szoktunk. Elköszöntünk, és csak hazafelé jöttem rá mi is történt valójában: Levágatta a szakállát.Tény: Így jobban hasonlít egy háziegérre.


(ezt tegnap írtam, a félelmetes az, hogy mára a "kecske" tényleg levágatta a szakállát)

17:32 Korom sötét, nem látni semmit csak azt, hogy itt az õsz. Fázunk, várjuk a telet. Már aki várja. Én megvagyok nélküle. Rossz bele is gondolni, hogy gretves két és fél hónapja még nyakig jártunk a nyárban: tomboltunk rövidnadrágban. Most mi van helyette? Hideg, és sötét. Ráadásul õsz. Színesnek éppen színes, csak a kopaszodó fákat nézve rettegés fog el: az elmúlás félelme. Az ember rájön, hogy a múlt péntek nem jön el újra, és mi sem leszünk fiatalabbak. Na nem mintha haj de öreg lennék, de a nagyszüleim például azok. Nekik mindegy hogy az órát most visszaállították egyszer, nekik a múlt péntek, az mullt péntek. Na nem, azért mert halni készülnek. De akkor is. Mi meg mit csinálunk? Hordjuk be a virágokat kintrõl, el ne fagyjanak. Még szép, ha elfagynának, nem tekintenénk õket virágoknak, ahogy minket, fiatalokat annak neveznek, szóval hordhatjuk mi is befelé magunkat, nehogy elkapjon a hideg. És ha már bent vagyunk, ugyan, igyunk meg egy jó csésze teát, rummal, felmelegít, nem csíp annyira a hideg. Szóval bejöttünk, most már lesz idõnk beszélgetni, vagy észre venni egymást. "Jé, neked is csak a két füled közé szorult a fejed!". Elég groteszk, hogy ez a sötét, hideg némaság milyen bölcsé teszi az embert. Bezzeg zsibogva nyáron, akkor rút testiség csapdáiba dõlünk? Vagy csak akkor élünk igazán? Hiszen a múlt péntek, az elmúlt már, apáink öregszenek. Mi meg ójajj, nem leszünk egyszerûbbek. Bonyolódunk. Semmi nem olyan, mint volt, így hogy a fáról hullik a levél, már elég felszedegetni, terményt betakarítna, és a fáradságos munka végén megebédelni aztán csöndben meghalni. Ilyen zord a jövõ? Vagy a multat vázolom? Végülis oly mindegy. A múlt péntek soha nem jön vissza már.

Õ volt az egyetlen aki leszállt a buszról, haza jött, bár szégyellte, hogy csak egy mezei egér, de mégis a tanya volt a lakhelye. A patkányok a városban kicsit megváltozatták, és hiába eszik már õ is hamburgert, de azért akkor is csak a mi egerünk maradt. A dolgok nem változnak, csak az évszakok. Zenélni még mindig szeret. Én már nem fogok. Ez akkor is így lesz ha majd azt hiszi hogy oroszlán, mikor én még mindig ember leszek.

Szeretettel meghívom önt kedves társaságunkba, ahonnan is kirúgtunk egy embert, akinek is testi és szellemi kvalításai, ambiciói hasonlatosak az önéhez. Szükség lenne magára, kihasználás végett. Kérem jelentkezzen nálam amikor úgy gondolja, hogy döntött hova tartozása felõl. Addig is széles mosolyomról megismer.

Zsófia

Sebeim hamar begyógyulnak, mondtam neki, és reméltem egyszer tényleg begyógyunak.

Gyõzõ olyan magányosnak látszott. Mindig egyedül volt a teremben senkivel nem azeretett igazán beszélgetni, csak néha beszélgettek vele a srácok, lányokról, szerelemrõl, sexrõl. Õ mindig mondta, hogy érti amirõl beszélnek. De senki nem hitt neki, csak legyintettek: „Ugyanmár, ki akarna egy ilyen csendeskével járni?” Õ csak szelíden megvonta a vállát, és mosolygott.
Egyszer az élet úgy hozta, hogy pont a buszmegálló felé jött egynagyon csinos elragadó, gyönyörû lány. A haverok kacsintgattak, fütyültek, és találgatták, hogy szûz lehet-e még a szép lány. Gyõzõ felállt és annyit mondott: „nem” majd elindult a lányfelé, az meglátta és a karjába ugrott. A Fiúk még soha nem láttak olyan szenvedélyes csókot, olyan megfogható szeretet. A távolodó gyõzõt eddig még nem ismerték, és soha nem is fogják.

Rég írtam ilyet, ma írtam rögtön kettõt, a következõ holnap lesz olvasható a Bardo_ego portálon.

Vicces egy játékot játszanak a hiénák, látják hogy a ló ott haldoklik az árokparton, És segítenek neki, majd mikor éppen köszönetre nyitná a száját, megint leterítik, és kezdõdik a haldoklás elõröl, ezen persze a hiénák jól röhögnek, én is nevetnék, vicces játék. Látnátok a lónak az arcát, mikor megtudja hogy megint haldokolnia kell! Egyszer gyertek el velünk, jó, nagyon jó, és szórakoztató!