A banális kis dallam a ciklikus folymatban egyre erősebb, egyre magától értetődőbbnek tűnik (már nem is olyan banális?), a szöveg szaggatottságai ritmussá állnak össze. Érzések keletkeznek, a vér kezd felpumpálódni, noha még csak mosolygunk az egészen, de az énekes hangja már erős, söprő, az ismerős szöveg megint visszatér, szinte már táncolni szeretnénk vagy énekeljük mi is: "már megint csak akarok egy jó nagyot, már megint csak őt látom mindenütt, szerelem, szerelem, szerelem" - s az ének már nem rezignált, legfeljebb kétségbeesett, de elsöprő, az intellektuális reflexió pedig a múlté. Mint dionüszoszi menádok vagy szatüroszok forgunk egy önkívületi táncban, az élet ritmusában, szaggatott felkiáltások : köpni kell, phüj, phüj - és az egész egy állati, boldogan vagy pánikszerűen emberi, artikulálatlan bődülésbe - ejakulációba? halálsikolyba? - torkollik.

(írja a PRAE.HU)