A legtöbb sáskából járt Közép-Európában. Évszázadok során felzabáltak mindent. Lyukakat csinálnak a történelmen, kapcsolaton, emberi méltóságon. Biljana Srbljanoviæ szerb drámaíró művét állította színre az ez évadban új honlappal jelentkező Katona József Színház tavaly májusban, Máté Gábor rendezésében. Lássuk mit ad ez a kommunizmus utáni országok széjjelrágott emberségét bemutató színdarab.
" A Peacock és Tsa. koldusipari cég ünnepre készül Londonban: a királynõ koronázása alatt jelentõs extraprofit várható. Közben lányuk megszökik, és titokban esküvõjét szervezi a gengszterek fõnökével, Bicska Maxival. Így kezdõdik a fura véget érõ történet, amely máig aktuális, Magyarországon is: a gengsztervilág és a rendõrség összefonódása, a hazugság és csalás természetessé válása, a hatalom és a pénz mindenek feletti volta talán sosem volt annyira igaz, mint manapság." ...
Az elsõ öt perc, de lehet hogy tíz, az valami fantasztikus. Egy külön mû, a mûben. Nagyon sokatmondó, elgondolkodtató volt. Kár, hogy a darab folyatásához, és az egészhez semmi köze. Vagy ha van, úgy sem passzol oda. Az is szomorú, hogy ezt a meghökkentõen jó bevezetést a darab az elsõ felvonás végére totálisan felélte. Unalmassá, értelmetlenné vált. És „infantilissá”, megint úgy éreztem, hogy „úristen, mi a szent szart keresek én itt?”. Alkalmasabbnak tartom magam ennél érettebb gondolatok befogadására is. A Darab felépítése pedig véleményem szerint elõre és közvetlenül a szájba rágós. Mint általában egy zeneire vett (jajj de milyen pocsék zeneire, primm pramm ritmusok, és azok a szövegek…ó jajj.) darab, ez is igyekezett a legkönnyebbé válni. Olyan könnyû lett, hogy el is szállt. Aztán semmi nem maradt a helyén. A sztorija igazán szóra sem érdemes, de az is gyermeteg. Olyan fordulatok vannak benne amit egy gyerek is lazán megalkot (lehet hogy ezért volt egy gyerek a narrátor, ami viszont el lett találva) de ha annak is szánták, sem értem a zárlatot, ami a bohóckomédia szánalma alatt van két vonással. Elképzelhetetlen, ezért leírom. Akasztanak, egy Szabó Gyõzõt, erre bejön egy kislány a hátérben szuper wild screen a képünkbe mondja az annyira nagyon elcsépelt megoldást, hogy fizikailag fáj. Ez még hagyján, kilép az egyik fõszereplõ (pozitív? Negatív? kitudja a pontos helyét...) és egy kizárólag rossz rímet tartalmazó maszlagban, szerepét elhagyva, színészként beszélve rák önti a selymes megoldást, és kimondja (bazeg kimondja) hogy az életbe nincs ám így (hatalmas konklúzió a nézõ részére három óra szenvedés után). És „we are the world” karaoke eléneklik („és most együtt, éjjé ojjé”) a hátra vetített szöveget. Most képzeld el a képet, a nézõtéren 200 kiöltözött kedvesközönség a színpadon pedig 10 színész ember énekli, hogy mennyire nincs így az életben, és gondolj a szegényekre, stb. Igaz, a darabban a szegénységrõl egy fikarcnyi szó nem esik. Legalább is olyan környezetben nem, mint amennyire nagy nyomorúságon kéne meghatódni. Érdekes, vagy inkább szánalmas? Meglehet, hogy eldimenzionálom a dolgot, és túlságosan magasan lebegek a színház darabjai felett, minden estre (hálisten’ vége ennek) jövõre nem veszek a Vörösmarty Színházba bérletet, jegyet is csak arra, amirõl úgy hallom/olvasom, hogy megéri a darab az árát.
"Egy nadrágtartóval kezdõdött minden, amelyet Victor Emanuel Chandebise kölcsönadott unokaöccsének, Camille Chandebise-nek, aki ottfelejtette azt a Felhergelt Bakmacska elnevezésû hotelben, amely – a nevébõl ítélve – nem családi panzió. Sajnos, a becsületes panziótulajdonos visszaküldte postán a hózentrógert Chandebise-nek, de nem Camille-nak, az unokaöccsnek, hanem Victor Emanuelnek, a nagybácsinak, ami nem lett volna baj, ha õ veszi át, de Raymonde volt csak otthon, a felesége, õ kapta kézhez férje nadrágtartóját a Bakmacskából. " ...
Igaz nem friss a színház élmény, mert körülbelül már háromhete láttam, de akkor valami miatt elmaradt a kritika, most bepótolom!
Ennyit darabon még nem szenvedtem, mint ezen. Szerintem ritka unalmas volt, és nem érte meg azt a közel 4 órát ameddig tartott. Az volt vele a legnagyobb gond, hogy túlságosan francia humor az egész. Képzeljétek el a Lujédefinzet ezt szorozzátok be öttel, és adjatok hozzá még egy Vörösmarty Színházat. Nyert! Olyan volt. Nem mondom hogy nem volt benne egykét igazán jó geg. De az egész olyan hosszú volt, és értelmetlen hogy már füstölt az agyam. Lehet hogy azért volt, mert premiert néztem. Aki ugyanis két nappal késõbb nézte gyökeres ellentétét, állítja annak ,amit én mondok. De az is lehet, hogy nekem nincs érzékem a könnyû darabokhoz. Nem tudom. Nem voltak benne eget rengetõen nagy alakítások sem. Aki jól játszott az Gulyás Hermann Sándor és Gerner Csaba. Õk tényleg hozták a figurájukat, lehetett rajtuk derülni. Aki viszont roppantul izzadságszagúan, kidolgozatlanul, rosszul megformáltan, erõltetten játszott az Száraz Dénes. Ha vette volna a fáradtságot és megnéz egy spanyol karaktert, ellesi valahonnan a spanyol akcentust, nem tûnt volna úgy mint egy bõrkabátos pösze, hanem mint mondjuk egy spanyol. Annyira szárazzá tette a darabot a játéka hogy azt vártam, hogy mikor jön le a színrõl, mert idegesített az elõadása. A jelmezeken azonban nem gyõztem ámulni. Az igen, az ki volt találva, ki volt dolgozva, ült. Fantasztikusan kitalálta, megcsinálta akárki is követte el. A Díszlet is el volt találva! Mindazon által ez kevés. Nem ajánlom senkinek hogy megnézze!
"Minden jel arra vall, hogy Iszlajev, a gazdag földbirtokos ezt a nyarat is békésen és meglehetõsen unalmasan tölti vidéki birtokán idõs édesanyja, felesége, fia és felesége szívbéli jóbarátjának társaságában. Az új tanító, a jóképû és fiatal Beljajev megjelenése azonban gyökerestül felforgatja az egész család életét.
Az errõl megfogalmazott kritikám bénaságom miatt elveszett.
Nem is említettem, hogy múlt kedden rögv-est történelemnek voltam tanúja. Sikerült elcsípnem a 200. elõadást. Ami nagy szó. Fõleg a Momentán társulatnak, akik szerintem (mert nem egyet láttam) ezt a sok elõadást mindent fantasztikusan csinálta meg. Gatulálok nekik és köszönöm a magukhoz is kifejezetten jó elõadást.
Ibsennel drámával másodszor találkoztam. Két évvel ezelõtt a vígszínházban láttam a Nórát. A Vadkacsával sem csalódtam az írójában. Amire a Katona József színház társulata, és Ascher Tamás rendezõ egy fantasztikus elõadást komponált. Minden elem tetszett: a játék, a díszlet, a rendezés és miden gondolat átjött a drámából. Ami furcsa volt: a Zenével tartott hatalmas sötét hatásszünetek. Bár annyira nem volt szörnyû, de sok ember elvesztette a figyelmét. Együtt volt. Nagy volt. Tetszett. Ha valaki szeretne látni egy fantasztikus drámát, egy nagyon jó elõadásban az feltétlen menjen el A Katona József Színházba és nézze meg a Vadkacsát.
Külön jegyzem meg azt a negatív élményt, ami az elõadás közben ért. Ami nem más, mint általában a diákcsoportos Színházba járás alap problémája, jelesint, hogy egyesek képtelenek a színházban viselkedni. De azt már volt alkalmam hangoztatni. Ám egy sokkal „elgondolkodtatóbb”dolog keserített el. Ami több mint az általános csoki majszolás, zacskóval zsizsegés, a darab végén a sok „de szar vót” többszöri hangos megjegyzése. Ennél mélyebbre mutat az, hogy a legnagyobb, legdrámaibb részbe, amikor a feszültség az emberben a tetõfokára hág, és közel a katarzis az egyik lány el kezdett hangosan vihogni, Mitha nem is tudom mi történne a színpadon. Olyan hangosan, hogy nem csak én vettem észre. És ott égett a pofám, hogy ezzel az emberrel az elõbb még helyet cseréltem, (a barátnõi mellett szeretett volna ülni) szóba álltam. Ezzel, aki a másik ember színház élményébe, oly ritka katarzisába Beleröhög… Bele, a közepébe. Bele, jó hangosan. Mindenki kímélje meg magát attól, hogy Diákok között menjen színházba.
" Szép Ernõ komédiája a boldog békeidõkbe, az 1910-es évek Budapestjének bohém világába vezet minket. A szereplõk a tisztesség és a szélhámosság határán próbálnak egyensúlyozni, és túlélni valahogyan minden egyes napot. A darabban mindenki a pénz után kapkod: a pénz az a fõszereplõ, aki a võlegényt nõsülésre csábítja, majd elszakítja menyasszonyától. A leány apja pénzért hazudik, a leánytestvér pénzért írógépel és a leánya erkölcstelen életén felháborodott anya a pénz látására szelídül meg, és a testvéreket is a pénz békíti ki."
A mûfajában láttam már jobbat is. Nem mondható ugyan akkor teljesen pocséknak a darab. Voltak benne értékelhetõ részek is. Az elsõ felvonás közepe, meg a harmadik felvonás. Körülbelül ennyi. A 2. Felvonás lapos volt, vontatott, érthetetlen. Ez az éretlenség az egész darabra kiterjedt. Egyszerûen nem jött át a történet. Valahogy nem úgy volt rendezve, megoldva. Túlságosan a poénokra akarták talán kihegyezni, amik nem mindig ültek, de ahol ültek ott nagyon. A Színészek sem nyújtottak valami fantasztikus alakítást. Az elõadást mûködtetõ két színészen (Safranek Károly, Száraz Dénes) kívül más nem sziporkázott. De lehet csak azért õk, mert ezt adták alájuk, ki tudja. Viszont a színpadkép jól ki volt találva. Szeretem ha alkalmazzák a forgó színpadot: Rengeteg lehetõség rejlik benne, nagyon izgalmas dolgokat lehet vele produkálni. Erre volt jó példa e darab nyitó képe. A kellékek sokba kerülhettek ( Régies stílusú fogorvos szék, elég szép antik írógép). Viszont a díszlet egyszerû volt, ám sok felesleges, részlete volt, aminek se funkciója, se értelme nem volt. Például nem tetszett a Kõ kör, ami körülvette a forgószínpadot. Úgy nézett ki az egész, mintha egy tûzrakóhelyben játszódott volna az elõadás. Gondolkodtam, hogy mi lehet az. A ház falát szimbolizálja, amin belül játszódik a történet? Ezáltal azt sugallja, hogy ez hétköznapi dolog a társadalomnak azon rétegében, akikrõl a történet szól? Vagy lehet a ház elõtt lévõ utca? Hisz sokat járkáltak rajta, de mindig úgy mintha a szoba része lenne. De akkor mért volt kõ mintás? Ha oda építették, akkor sejtem van valami jelentõssége, de mi? Dekódolhatatlan volt számomra továbbá a záró kép. Mi értelme van annak, hogy egy fehér frakkos-cilinderes öreg groteszk elõ tûnik süllyesztõbõl és a színpad közepére rak egy tortát, amit a mellékszereplõk kicsomagolnak és elfogyasztanak, miközben a szerelmes pár a szekrény tetejére áll és néz a magasba. Ez a kép mit jelent? Még a gondolatmenetet megkezdeni sincs mivel. El kéne olvasni hozzá a drámát, hogy ezek (és még sok más is) kiderüljenek.
" ...A fiatal Radames kapitány, a fáraó hadseregének parancsnoka, leigázza Núbia népét, amely egy terület a mai Asszúán közelében, Dél-Egyiptomban. Az áldozatok között van Aida, a núbiai király lánya, aki eltitkolja kilétét fogvatartói előtt. Aida önzetlensége, szelleme és bátorsága nagy hatással van Radamesre, aki ahelyett, hogy Aidát a rézbányába küldené dolgozni, ajándékként felajánlja őt jegyesének, Amneris egyiptomi hercegnőnek. Még az elkényeztetett hercegnő is felismeri az eltitkolt nemességet Aidában, nemsokára barátjává fogadja a szolgálólányt. Ahogy Radames vonzódik Aidához, Aida is úgy találja, hogy vonzódik ehhez az egyenes szívű férfihoz, aki egy korrupt társadalom rabja. Aida bátorítja Radamest, hogy találja meg jobbik énjét. Arról ábrándoznak, hogy milyen lenne a szerelem egy háború nélküli világban, ahol nincs előítélet és gyűlölet. Kulturális különbségeik ellenére a két fiatal utat enged a szenvedélynek, és reménytelenül szerelembe esnek. "
A Musical műfaja nem a szívem csücske, sőt kevés dolog van amit annyira nem szeretek színházban mint ezt, de ebben a kategóriában ez az előadás egészen nézhető volt. Tévedés ne essék, nem vagyok oda érte. Voltak benne viszont roppant értékelhető részek. Például az egyik kellemes meglepetés számomra Oláh Ibolya volt. Én nekem eddig se volt vele semmi bajom, de azután igazán nem is lehet. Úgy látszik ennek a csajnak ehhez is, van tehetsége, mert jó volt a szerepében. Jól ált neki Aida. Igaz nem nagy dicsőség, de Példának okáért Xantus Barbarát lejátszotta a színpadról. Barbaráról tudni kell azt, hogy nem Színésznőnek való, amennyire én egy a laikus színházrajongó meg tudom ítélni, egy tehetségtelen ripacs. De kanyarodjunk vissza a profikhoz: Kálloy Molnár Péter. Mindent elmondtam. De azt nem, hogy megtudtam, hogy nem csak a színészethez, és a versíráshoz ért, de az énekléshez is. Szomor György is hozta a figurát. Továbbá jó volt még a díszlet, a rendezés, a tánckar, és a zene. A zene, amit maga Sir Elton John írt. Ahhoz a Disney produkcióhoz, ami angolul lehet hogy még valahogy hangzott is. De a magyar változat szövege minden nemű irodalomtól elég távol áll. Nem tudom, ki fordíthatta, de szerintem (bocsánat hogy ezt kell mondjam) pocsék volt. Maga a mű sem volt valami hatalmas alkotás. Az egész a Rómeó és Júlia problémakörére épül (mint az feljebb is olvasható) A különbség annyi, hogy itt a tragikus végkifejlettet felváltja egy nyálas „Boldog vagyunk hogy együtt halunk meg” Ezt színpadon sikerült olyan ölőre megcsinálni, hogy az már a paródia határát súrolta. És erre még jön egy extra megoldás: a szerelmesek a mai világban egymásra találnak. Mindenki Bódog’! A Produkció eladható! A Darab szerethető! Jó befektetés.
"A Richárdok köztünk járnak. Hogyan ismerjük fel õket? Nem feltétlenül sánták, púposak és torzak, legfeljebb csak belül, a lelkük mélyén. Egy napon pedig úgy döntenek, hogy „gazemberek lesznek”. Erejük a kegyelmet nem ismerõ gátlástalanságban, a bûntudat tökéletes hiányában, és jéghideg racionalitásukban rejlik. Mire felismerjük õket, lehet hogy már késõ: övék a hatalom, a fegyver, a lehetõség a pusztításra... "
Shakespearet alapból nem szeretem. Szerintem egy kicsi elavult, túl sokat játszott. Ám mégis vannak, akik jól tudnak hozzányúlni. Erre láthattunk tegnap este egy kísérletet. Nem volt rossz. A Díszlet praktikus volt, egyszerû. Rendezve is egészen jól megvolt, ám kihagytak az eredeti mûbõl egy csomó részt, és valami pocsék zárást raktak a helyébe. Nem szólhatom le az elõadást, de szimpla nézõ szemmel itt – ott vontatottnak, unalmasnak tûnt. Sejtem –kevés idejük, bokros teendõik miatt- a színészeknek nem sikerült kidolgozni a szerepüket. Például szerintem Gesztesi Egy kicsit Shrekre vette III. Richardot. Szabó Gyõzõ pedig Szabó Gyõzõt játszott Buckingham szerepében. Xantus Barbara affektálásáról ne is beszéljünk. De mindent összevetve meg lehet nézni a darabot.
"Az elsõ világháború elõtt Viktória grófnõ és Koltay László huszárkapitány boldog szerelemben él Dorozsmán, ám a háború kitörésekor Lászlónak be kell vonulnia katonának. A távoli Szibériában hadifogságba kerül és halálra ítélik. Koltay utolsó perceiben szülõhazájától és szülõvárosától, Dorozsmától búcsúzik. Rácz Jancsi, tisztiszolgája, aki civilben cigányprímás, egy utolsó, szép dallal próbálja vigasztalni gazdáját. A kozák õrnek megtetszik Jancsi hegedûje és a Stradiváriért cserébe futni hagyja a foglyokat. "
Ez az elõadás annyira jelentéktelen, és unalmas volt, (és mindehhez képest hosszú) hogy -és én még színházzal nem voltam így- azon gondolkodtam, hogy felállok és két felvonás közt (három volt belõle) elmegyek. Nem tettem meg. Bánom. Jó, enyhítõ körülmény, hogy diákbérletes elõadás volt, és max. 12-13 éves gyerekeknek játszani nem nagy öröm, mert azok nem tudnak viselkedni, és teljesen fölöslegesnek tetszik, amit az ember csinál, fõleg ha szegénynek egy nagy operettet kell végig ülni (nem ment nekik). De persze ez még nem mentség a lapos darabra, a jellemtelen, erõltettet karakterekre, a gyenge rendezésre -ezek nem a színész hibái, rossz darabból nem lehet jót csinálni-, de a színészek sem voltak nagyon a topon. Ok, ez ilyen volt. Ami jó volt: az a díszlet, a jelmez és a tánckar. De ennél többet nem tud nyújtani a darab. Nem érdemes megnézni.
/
